Hogy juthatunk az elsők közt iPhone 4-hez....

iPhone 4-en keresztül Londonból....
(a képek még a 3GS-el készültek)

Túl minden álmon...

Amikor tegnap reggel felkeltem még nem gondoltam, hogy le sem fogok feküdni.
No persze, azt tudtam, hogy jövök Londonba, mert Hófehérke almamérgezése semmi ahhoz képest, amit mostanában magamon tapasztalok. Mert az almás fiúk megint kitaláltak valamit.

Nem szeretném részletezni a készülék tulajdonságait, egyfelől mert tényleg látni és érezni kell (FANTASZTIKUS! Talán nem is elfogultan állíthatom mindezt), másfelől pedig azért, mert a technikai paraméterekkel, szétszereléssel, tesztekkel, videókkal mára telis-tele van minden, ezzel és kevéssé ezzel foglalkozó oldal. Sokkal inkább arra gondoltam, hogy szívesen osztanám meg mindenkivel, mit él át az ember egy ilyen premieren. Igen kérem, mert ez aztán premier a javából. Színházi és abból is egy egészen sajátságos műfaj, ahol mi magunk vagyunk a színészek és egy szó nélkül mindent megteszünk.
De talán ne is szaladjunk ennyire előre, kanyarodjunk vissza egészen szerda délután 17:45-ig, mikor is a repülőtéren ülve a lutoni járat indulását várva, megcsodáltam, hogyan is jut tovább a célországom csapata a foci vb-n. Na itt azt gondoltam, ez sem lehet véletlen...

Érkezésem után még tettem egy gyors kitérőt Oxfordban, elköltöttem egy finom vacsorát, majd hirtelen felindulásból elindultam az éjszakai Oxford-London járattal a Regent Street-en lévő Apple bolt felé. Azt ma már le sem kell írni, hogy a távolsági járaton asztal, konnektor és free wifi fogadja az embert, és így tényleg könnyedén száll el a 90 perc. Úgy éjjel 1 óra is lehetett már, mikor megérkeztem a célomhoz, ahol már száz táborozó ember fogad, akik a legkülönbözőbb módon állnak, fekszenek, esznek, isznak. Szóval élnek az utcán. Távolról a látvány nem sokban különbözik egy hontalan menedékhely látványától. Egyszerűen nem tudsz mást csinálni, mint beolvadsz.

Elkullogtam a sor végére, ahol egy német fiú – megörülve annak, hogy végre nem ő az utolsó –, elmeséli, hogy ő bizony majd 25 perce itt ül. Úgy látszik, szerencsés pillanatban érkezem, mert utánam egy-két perc leforgása alatt majd 30 fős sor keletkezik. Itt kezdődik csak az igazi színház.
Mert mindenki felvesz egy-egy adott szerepkört. Ki az őrzővédő (más cuccára felvigyázó szerep), ki a helyetted is sorban fekvő, ki a 30 órája sorban ülő, mindent nyugalommal fogadó és testi-lelki egységgel megáldott Buddha (ő Alex a mai első shopper). Ki olyan, akinek a parti végeztével még nincs kedve haza menni, így a „Mekkora buli” címszerepét osztja magára. Aztán a szerepek terrmészetesen az idő múlásával folyamatosan változnak.

http://www.youtube.com/watch?v=1a5DWNskFCA&feature=youtube_gdata

Az emberek egymásra találnak, klikkesednek. Én is így találok rá úgy hajnali 4 környékén Freddy-re (akinek ezúton is nagy-nagy köszönet mindenért), akil a nevével ellentétben hazánk fia. Innentől minden megy, mint a karikacsapás. Úgy öt óra felé a következő látványra ébredünk:

Gyorsan és frappánsan kialakítanak az emberek magukban egy képet, hogy ha már a kordonok itt vannak, akkor biztosan mindjárt nyitás, ideje hát felállni. Természetesen teljesen felesleges az izgalom, felesleges és sűrű tömött sorokba rendeződni, hiszen nem történki az ég világon semmi sem. Egy órával később azonban megjelennek az alma-kollégák, akik egy pillanat alatt rendet vágnak a kissé kaotikus képet mutató utcaképben. Kihirdetik, hogy akinek foglalása van az a jobb oldali sorba, akinek nincs, az pedig a bal oldali sorba rendeződjék. Ekkor jön el az órák óta színpadon lévő „színészek” jól megérdemelt szünete, vége az első felvonásnak. Természetesen mint ahogy azt egy rendes színházi büfében tapasztaljuk, a színésznek fogyasztania kell: friss crossiant és kávé – az Apple számlájára – érkezik mindenkinek.

Majd függöny. A második felvonás elején a szereplők új jelmezt kapnak. Nem vicc! Mérges madarakká változtattják őket, a legnagyobb forgalmat generált játék, immár emblematikussá vált piros madarával illusztrált pólókat osztanak szét. Mindenki szó nékül, örömujjongás közepette magára ölti. Madárként állunk tovább az addigra már egy kissé fellazított, de biztonságiakkal elzárt sorban. Majd megtörténik a korábban említett regisztrált/nem regisztrált sorok képzése. 7 óráig kell várni, hogy Franciaországgal és Németországgal egyidejüleg kinyíljanak a londoni kapuk, és a tapsoló al(ma)kalmazottakkal keretezve bejussunk. A változatosság kedvéért bent is egy kicsit sorba állunk. Ez amolyan előadás utáni vastaps, kitörő füttyorkánnal, standing ovation-nel. De a látvány már nem rossz!

Színészünk tehát jól alakította a szerepét, jöhet a megérdemelt virág az öltözőbe. Rögtön kapok egy sminkest magam mellé, aki azonnal leültet, inni hoz és kézséggel, hihetetlen alázattal – lenne mit tanulnunk ebből a kereskedelmi kultúrából – teszi mindezt, mintha legalábbis az élete múlna ezen a dolgon. Végezetül a főszereplő az egész hónapban összerakott gázsiját átadja, hogy az arcán egy földöntúli mosollyal és egy fillér nélkül távozzon a boltból.

A premier főszerepem eljátszva! Taps, meghaljás, virág megvolt. A mögöttem állókra pedig egy hosszú, londoni nap vár még. Az almacsutka legyen felük!